Születés
vak kontúr

Az utóbbi időben egyszer sem kellett föltennem a kérdést, hogy amit írni készülök, emel-e, mert olyanról írtam, ami tetszik. Most nagy a kihívás. Meglátjuk, tudok-e előremutató lenni.

Mint a korosztályomban oly sok elsőszülött lány, én is csalódást okozok anyámnak azzal, hogy lány vagyok. Ezzel a létem alapja sérül: nem az vagyok, akinek szeretnének. Anyám sokszor szólít fiamnak, ami dühöt vált ki belőlem. De nem a düh, hanem a kedvbenjárás a túlélési stratégiám.

A következő sebesülés, amikor tudomást szerzek a biológiámról: arról, hogy a testemet havonta maga alá fogja gyűrni egy ciklus. Utálom, hogy testnevelésórán ezért megkülönböztetnek – azokon a napokon melegítőnadrágot kell húznom. Az indok az, hogy ilyenkor más a test terhelhetősége. Igaz. Az enyémé például a sokszorosára nő. Utálom, hogy ez alapján a fiúk számon tartják a ciklusom, ezért a nadrágot nem húzom föl.

A mozivásznon rendszeresen meztelenre vetkőztetik a nőket, a fiúk a szünetekben a vetkőzős tollat forgatják, röhögnek, meztelen nős naptárakat csereberélnek, a férfi munkahelyeken meztelen nős plakátok lógnak a falakon. Mielőtt tanulnék logikát, már megy a szillogizmus: Ha minden nő tárgy, és én nő vagyok, akkor tárgy vagyok.

A másállapot számomra tényleg az: boldog vagyok, kivéve, amikor orvoshoz kell mennem.

Anyám úgy meséli a születésem történetét, mintha természetes lett volna, ahogy zajlott, én azonban egy megerőszakolás történetét hallom. Irtózom, mintha hirtelen százezer féreg lepné el a bőrömet. Én hogyan fogom kibírni?

Járok az előírt vizsgálatokra, úgy, ahogy állat mehet a vágóhídra. Gépnek érzem magam, buroknak egy megfogant élet körül, amelynek az értékeit most beállítják. Zsarolnak, hogy engedelmes gép legyek.

A második várandósságom alatt átélek egy pánikrohamot, nem tudom, hogy az, kórházba megyek. Másnap elvisznek bemutatóra. Így hívják az eljárást, amelyen minden, a várandósság alatt kórházba kerülő kismama átesik. A főorvos úr a fölsorakozott szülészorvosok sorfala előtt megvizsgál. Két nő tesz föl a vizsgálóasztalra, kíméletlenek, rájuk szólok. Most már én mondogatom magamnak, hogy tárgy vagyok, hogy ne érezzek. Nem hiszem el, ami történik.

A szülést indítják, és átesem mindenen, amin anyám.

A szülészeti gyakorlat a nő megerőszakolása, amelyet az apák, anyák és férjek hallgatólagosan jóváhagynak, és szülésznői, nővéri közreműködéssel történik. Azt mondják, értem, de ez hazugság. A gyerekem érdeke mindvégig az enyém elé van helyezve, védik velem, az anyjával szemben. Én legyőzendő akadály, megtörendő ellenség vagyok.

Csak a harmadik gyerekemmel jutok el odáig, hogy nem megyek sehova. A testem az enyém, az anyatermészet tudja a dolgát, és engem már nem lehet megfélemlíteni. Szüléskor magamra zárom az ajtót. Van segítségem.

Mondják, szerencsém volt. Nem igaz. Aki tudomásul veszi, hogy az élet életveszélyes, azt nem lehet megfélemlíteni, zsarolni, az nem fog folyton a legrosszabbra készültségben élni, mert ott nincs élet.
Az bízik. A legjobban bízik, rendíthetetlenül. Az ilyen ember hatalmas, és hatalma nem földi, hanem égi. 

folytatása következik

Kapcsolódó írás: 

Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?

A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.